Talán, ha az ember elfogadja a helyzetét, úgy sokkal könnyebb. Elfogadni, hogy akit valaha nagyon szerettem és ő viszont szeretett, eltaszított magától, megbántott és olyanért gyűlölt, amit el sem követtem. Elfogadni, hogy még egyáltalán nem felejtettem el azt, ami volt köztünk és elfogadni, hogy én még igenis reménykedem benne, hogy esetleg újrakezdhetjük... Ha elfogadnám ezeket, talán tényleg könnyebb lenne.
De nem tudom elfogadni! Egyszerűen csak tovább szeretnék lépni, mert ez a személy nem érdemli meg, hogy így érezzek iránta. De még is, mind ezek ellenére, úgy érzem, hogy megbocsátottam neki. Habár ő nem kérte...
Valami azt súgja, hogy ennek még nincs vége, pedig semmi jelét nem látom annak, hogy ez így lenne. És még is... Bennem van és nem tudom csak úgy elfelejteni. Hogy miért nem? Talán nem is szeretném, talán így könnyebb, mint küzdeni ellene. Nem tudom az okát, csak érzem és kész. Egy jel volna? Bárcsak tudnám... Minden esetre az elfogadás nem is lehet rossz ötlet. De hogy kezdjem?
Hogy őszinte legyek, rövidke életem alatt talán az első 3-4 év volt szerelem mentes. Igen, ez tényleg így van. Na jó...Nem tudom, hogy egy óvodás és kisiskolás gyerek érzéseit lehet-e szerelemnek mondani, de mindig is volt aki tetszett. Szóval mondhatjuk, hogy nem tudok nélküle élni, így azt sem tudom igazán, hogy milyen az, ha az ember nem érez szerelmet.
Mostanában sokat beszélgettünk erről és a környezetemben vannak páran akik épp ezt érzik. És egyikünk sem tudja eldönteni, hogy melyik a rosszabb: reménytelenül szerelmesnek lenni vagy egyáltalán nem is érezni semmit?
20-30 évvel ezelőtt az volt a szokás, hogy a 20 év körüli nők férjhez menjenek. Kislányként mindig is arról álmodoztam, hogy ebben a korban már lesz egy vőlegényem és boldogan tervezgetem majd az esküvőmet. Ehhez képest most itt vagyok egyedül, és körülöttem elkezdődött a "lavina". Pár hónapja elsőként egyik legjobb barátnőm kezét kérték meg, majd lassan jött 1-2 régebbi ismerős is. Furcsa belegondolni, hogy a velem egyidősek esetleg már azon törik a fejüket, hogy mikor legyen az esküvő, hol legyen a lakás, mikor legyen az első gyerek.
Volt már egy-két kapcsolatom szóval nem mondhatom magam ezen a téren "szerencsétlennek". De most még is az az érzésem, hogy én leszek az egyetlen, aki sosem találja meg az igazit, aki sosem alapít majd családot. Pedig ez az egyik legnagyobb álmom.
Biztatásként azoknak, akik abba a csoportba tartoznak, akiknek esetleg még nem volt párja: Az a tapasztalatom, hogy aki sokat vár egyedül az igazira, aki hosszú ideig van párkapcsolat nélkül, miközben körülötte már mindenki túl van legalább egyen, ahogy rátalál a szerinte Igazi férfira, az tényleg rá is talált. :)
Egyébként én azt vallom, hogy mindenkinek megvan a maga párja csak türelmesen kell várni, hogy betoppanjon az életünkbe.
Szóval: Elfogadás, Türelem és a legfontosabb...Boldogság!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése