Hála és Áldás ^^

Vagy is az első köszönetnyilvánítás!

Nagyon hálás vagyok, amiért mostanában ilyen sokan kértetek tőlem cserét. Ez azt jelenti, hogy egyre többen találtok rá kicsiny világomra, és talán egy párotok tetszését el is nyeri. Ezért igazán boldog vagyok!

Igyekszem minél gyakrabban hozni a bejegyzéseket, még egy hónapig majd nem teljesen szabad vagyok, aztán szeptember 7-től fogalmam sincs, hogy fog alakulni az életem...

Egyenlőre viszont még nyár van, élvezzétek ki az utolsó pár hetet, legyetek boldogok, töltsetek nagyon sok időt a szabadban, találjatok rá Önmagatokra és a Belső békétekre. Egyszóval tegyétek, ami boldoggá tesz titeket!

Oh, és ami a legfontosabb:Éljetek a Jelenben!

Ezt szerintem sokan félreértelmezik, ugyan is ez nem abból áll, hogy minden pillanatban őrültségeket csinál az ember, csak annyit jelent, hogy ne gondoljatok a problémákra. Szeptembertől kezdődik a fősuli? Hol van az még... Nemsokára lejár a koleszos jelentkezés határideje és nem tudod, hogy bekerülsz-e? Ha úgy kell lenni, úgy is sikerül...

Szóval most még itt a nyár, a 40 fok, így ne hagyjátok, hogy a gondok legyűrjenek Titeket!

Hajrá, hajrá!^^

Nagy találkozások, elfeledett dolgok

Ma egy nagyon érdekes dolog történt velem, amit úgy gondoltam, érdemes megosztanom Veletek.

Pár barátommal a Balatonon töltöttük a napot. Egy igazán kellemes kis nap volt, a végére nagyon elfáradtunk mindannyian. Hazafelé egy hosszú, unalmas, egyedül töltött vonatút várt rám. De mint később kiderült, azért a mai napnak is több értelme volt.
Többször is át kellett szállnom, köszönhetően kicsiny hazánk remek közlekedési útvonalainak, ráadásképp majd’ egy órát várhattam a következő vonatra. Egy Isten háta mögötti kis faluban volt az első csatlakozásom, és mivel már jártam erre, tudtam, hogy nagyon fogok unatkozni. De még sem így történt…
A vonatról többen is leszálltunk, de mindenki ment a saját dolgára, én pedig helyet foglaltam a vasúti épület előtt egy padon. A vonat már elment, a vasútállomás meg teljesen kiürült engem és két másik személyt kivéve. Az egyik a kedves kalauz bácsi volt, a másik pedig egy fiatal lány. Körülbelül velem egyidős lehetett, talán pár évvel idősebb, és egy csöppet elvarázsoltnak tűnt. De szimpatikusnak találtam. Hatalmas hátizsák volt a hátán, ebből tudtam elsőre, hogy fesztiválra megy.
-Te is Ozorára mész?-kérdezte, miközben lepakolt mellém a padra.
Én csak egy rövid nem válasszal és egy kedves mosollyal válaszoltam. Ő pedig felfedezőútra indult. Fel-alá sétálgatott a vágányok között, és sok mindent alaposan megfigyelt, majd visszatért mellém.  Olyan természetesnek tűnt, ha lett volna nálam fényképezőgép, biztos megörökítem pár képben.
A vasutas szoba épp a pad mellett állt, a lány pedig beállt az ajtóba, ahol kellemes zene hallatszott ki. Meditációs zene. Írt is valamit egy kis füzetbe. Úgy éreztem, rokonlélek, így hát muszáj volt megszólítanom.
A következő egy órát végig beszélgettük és igazán kellemes volt. Elmesélte, hogy először el sem akart indulni, de ott azon a nyugodt helyen, a meditációs zenét hallgatva és a segítőkész kalauzzal beszélgetve úgy érzi, még is volt értelme elindulnia. Megjegyezte, hogy milyen nyugodt az a vasútállomás, nagyon elnyerte a tetszését. Minden apró kis szépségnek örült, és folyamatosan mosolygott. Jókedve hamar átragadt rám is.
Sosem mertem így szóba elegyedni vadidegen emberekkel, de ő valahogy vonzott. Úgy éreztem, muszáj vele beszélnem. Rengeteg dolgot mondott, ami megragadt a fejemben, amiket alaposan átgondoltam. Sok mindenben egyetértettünk, így nem volt nehéz beszédtémát találnunk. Végül, mikor elérkezett a búcsú, megbeszéltük, ha úgy van, még találkozunk. Egy gyors ölelés, és már ment is a vonatom.

Hát így történt ez a kis kalandom. Igazán semmiség, de még is, valahogy fontosnak érzem. Talán ezt hívják nagy találkozásnak? Biztosan volt valami lényeges dolog benne, egyébként meg sem történt volna, nem igaz?
Pesti lány, azt hiszem, így nagyon élvezte a természet látványát, a hatalmas csöndet körülöttünk. Rájöttem, hogy mostanában egy percre sem pihentem meg, csak pörögtek körülöttem a történések, még csak felfogni sem volt időm. Így meglepő volt számomra az a nyugalom. Ha másra nem is, legalább arra jó volt ez az egy óra, hogy tudatosodjon bennem, muszáj néha lassítani, kiszállni a mindennapokból, és csak úgy magamban lenni, magamra összpontosítani. Kiülni egy csöndes helyre, ahol semmi mást nem lehet hallani a bogarakon és a saját gondolataimon kívül.

Ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen az emberek élete, szerintem ez elengedhetetlen. A legtöbben már elfelejtettük, milyen is például csak ülni és a csillagokat nézni, vagy ahogy a szél fújja a búzatáblát, a méhek röpködnek körülöttünk. Kell néha egy pár perc, ami csak azzal telik, hogy magunk elé révedünk. Meditálunk. Ugyan is az nem csak abból áll, hogy az ember zengeti az OM-ot. Mindenki úgy tegye, ahogy neki a legmegnyugtatóbb.
Szóval ne higgyétek, hogy önzőség, hetente legalább egy órára meneküljetek el a tömegből, a zajból és élvezzétek a Nyugalmat…

Egy korszak vége…

Igen, jól látjátok!

Kb. egy év kihagyás után visszatérni látszok. És hogy mi ösztönzött erre?

Nos, első sorban, mondjuk az, hogy vége a gimis éveimnek, ezáltal majdnem két hónapig szabad vagyok! Ye!;)
Kicsit furcsa érzés, bár még nem fogtam fel igazán. Még mindig abban a tudatban vagyok, hogy szeptember 1-től ugyan úgy folytatódik minden. Pedig totálisan megváltozott/meg fog változni az életem. A meglepő az, hogy ez a folyamat már most beindult, de erről majd később…
Egy hónappal ezelőtt, még nagyban készültem az érettségijeimre, nagyon be voltam parázva.  Na jó, annyira még sem. Ez az egész izgulós téma nem az én stílusom. Persze, azért volt bennem egy kis feszültség, hogy mi van, ha még sem sikerül úgy, mint kéne, de azért nem rágtam tövig a körmeimet .

Sosem értettem, hogy mi értelme ennyire izgulni valami miatt. Ha eléggé fontos neked úgy is rendesen felkészülsz rá, ha meg nem, meg sem érdemled, hogy sikerüljön! Különben is, az izgalom lehet, csak ront a helyzeten. Persze egy kevés azért nem árt, hiszen így még jobban az adott dologra tudsz fókuszálni, de nem szabad túlzásba vinni! Szóval csak mély levegő és nyugi!

Ezt is túléltük! A ballagásra úgy készültem, hogy végig bőgőm az egészet, mivel ilyen kis érzékeny lelkű vagyok. De kár volt „félnem”. Ez a rendezvény is hű maradt az osztályunkhoz. Tipikus MI volt az egész: kapkodós, össze-visszaság. De jó volt a hangulat, ahogy a banketten is (de ez maradjon csak meg nekem/nekünk).
A lényeg a lényeg, véget ért egy öt éve tartó időszak az életemből, és rengeteg sok szép és kevésbé szép emlékkel zárhatom. A társaság, az osztály és a többi ott tanuló diák nagyon fog hiányozni, és az a legszörnyűbb, hogy tudom, a fősulin nem lesz ilyen családias baráti köröm, mint itt volt.

Ennyit a múltról, most jöjjön a következő indok:
Valahogy kedvet kaptam újra az íráshoz. Eszembe jutott, hogy miért is kezdtem el ezt a blogot-> hogy megmutassam Nektek a Fényt az alagút végén!
Úgy érzem, mostanra nagyjából sikerült elérnem egy részét annak, amit szerettem volna: az embereknek, ha rám gondolnak, először az jusson rólam eszükbe, hogy egy pozitív személyiség vagyok. Erről az utóbbi pár

hétben megerősítést kaptam, ami nagyon jól esett.
Szóval úgy gondoltam, miért is ne próbálhatnám meg újból? Talán most végre sikerül rákapnom az ízére és nem téríti el semmi a figyelmem, megmarad a kitartásom.

Szeretek írni, már mint a fejemben…A lustaságot még  nem sikerült legyűrnöm, így az a sok történet még mindig csak a fejemben létezik, a nyomtatott változat még várat magára (remélhetőleg már nem sokat). Tehát, újult erővel most újra megpróbálom! :D

Na és a blog…
Azt hiszem, elkélne egy kis felújítás, átrendezés, témaváltás stb… Úgy hogy még mindig a türelmeteket kérem (ha egyáltalán nyomon követ valaki), és ha bármi kérdésetek, óhaj-sóhaj lenne, nyugodtan keressetek fel, ahogy csak tudtok!^^

Egy kis agymenés

Tudjátok, miért szeretek olvasni?
Mert olyankor egy olyan világba kerülök, ahol a saját problémáim semmiségnek tűnnek. Beleveszek olyanok életébe, akik ugyan tudom, hogy nem is léteznek, de az ő történetüket olvasva a sajátom eltűnik. Mint ha nem is létezne... Elfelejtem, hogy ki vagyok, hol vagyok, csak a történet van és én. Sőt, talán még én sem létezek olyankor. Csupán a könyv szereplői. Ha egy jó könyvet olvasok, megszűnik az idő.
Mikor befejezek egy könyvet, valahogy mindig erősebbnek érzem magam. Úgy érzem, bármire képes vagyok, bármit véghez tudok vinni. Fogalmam sincs, honnan jön, de úgy érzem, a könyvekből erőt merítek, még akkor is, ha nem ez a szándéka a történetnek.
Bárki a főszereplő, a főhős, eggyé válok vele, és úgy érzem, átélek mindent amit ő is átél.

Mindig is ábrándos voltam, imádok álmodozni, talán ebből ered a könyvek iránti szerelmem. Ha végeztem eggyel, utána még nagyon sokáig a hatása alatt állok, vele álmodok, minden gondolatom körülötte forog. Olyannyira beleélem magam, hogy már-már elhiszem, mindez valóság.

Azért részesítem előnyben a könyveket, mert ott minden a saját fantáziámra van bízva. Nem tukmálják rám a saját, általuk elképzelt szereplőket, csak egy kis útmutatást, a többit pedig a fantáziámra bízzák. A könyvekben a brutalitás sem tűnik olyan...erőszakosnak.
Ha jobban belegondolok, minden író egy-egy Isten. A saját világának a Teremtője.

Na és még egy kis szösszenet, nekem nagyon tetszik :D
10 dolog, amit csak könyvfanatikusok értenek...
1. Gyerekkorodban te nem egy világban éltél, hanem SOKBAN. Csodálatos kalandokba és helyszínekre képzelted magad, teljesen átélve a történeteket. Hol indián voltál, hol tatár hercegnő. Barbie babázás? Kösz, maradjon csak a többieknek!
2. Voltál már halálosan szerelmes egy regényhősbe. Voltál már halálosan szerelmes valakibe, mert ugyanazokat a könyveket szerette, mint te.
3. Stócokban állnak nálad otthon az elolvasásra váró könyvek, mert mindent megveszel, ami érdekel, csak éppen időd nincsen elég, hogy végigolvasd őket.
4. Imádod az új könyvek illatát. Imádod az antikváriumban vett, régi, gyűrött-sárgult könyvek illatát. Eleve, a könyvesbolt számodra egy mennyország, ahonnan mindig kótyagos fejjel, egy nagy szatyornyi könyvvel és megcsappant pénztárcával távozol.
5. ”Csak még ezt a fejezetet… hupsz, már hajnali 2 óra van??”
 6. Ha már a könyv végéhez érkezel, elkezdesz taktikázni az időbeosztással. Mert ki akarja az utolsó 20 oldalt másnapra hagyni? Vagy ne lefekvés előtt fejezzem be, mert akkor úgy felpörgök, hogy utána nem tudok majd elaludni?? Nehéz dilemmák ezek.
7. Minden könyv befejezésével egy kicsit mintha a te életednek is vége szakadna. Egészen addig, amíg az új könyvedbe bele nem kezdesz.
8. Bármikor, bárhol képes vagy belefelejtkezni egy jó könyvbe. Még a buszon ülve is elfutja a könny a szemedet, vagy hangosan nevetgélsz. Vagy épp véletlenül tovább mész egy megállóval..
9. Nem tudsz válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik a kedvenc könyved. Hiszen annyi van!
10. Olyan intenzíven éled meg a könyv hőseinek történeteit, hogy később már nem emlékszel, hogy egy sztori veled vagy az ismerőseiddel esett-e meg, vagy valamelyik könyvben találkoztál vele.