Project

Nemrég rátaláltam egy érdekes cikkre, melyben arról van szó, hogy egy pár nő kitalálta, ők egy teljes évig ugyan azt a ruhát fogják hordani minden nap. Vagy aki 33 db ruhával kibírja fél évig. Nos, ez mind szép és jó, mivel nem túl pénztárca barát mikor már kifolyik a sok ruha a szekrényünkből. De azt is tudom, hogy én erre nem lennék képes. Sokszor próbáltam már megszabadulni rengeteg ruhadarabomtól, de aztán mindig visszakerültek a helyükre.
Ezért én ezt a kezdeményezést egy kicsit megfordítanám: Mi lenne, ha minden ruhadarabodat elkezdenéd hordani? Szerintem ők is hálásak lennének, hogy nem csak a szekrényben porosodnak. És így legalább nem lenne az az érzésed sem, hogy nincs mit felvenned, vagy nem etetnéd a molyokat, ráadásul még változatos is lennél :)
Úgy döntöttem, kipróbálom, és minden nap más-más ruhát veszek fel. Ez egy project, amit szeptember 7-től tervezek elkezdeni, és amit minden nap dokumentálni fogok Nektek. Remélem ezzel sokatokat meggyőzlek és ahelyett, hogy kidobnátok vagy foszlani hagynátok szegény darabjaitokat, mind a kedvencetekké válik! :)

Egyébként azt a bizonyos cikket itt olvashatjátok:Vous.hu

Vég és kezdet

Tegnap óta hivatalosan is főiskolásnak számítok!
Már csak egy hét és kezdetét veszi életem egy új szakasza. Kissé félek, hogy milyen lesz az új környezet, hogy elfogadnak-e majd a többiek. Mit szólnak majd hozzám? Igen, még mindig túlzottan érdekel mások véleménye. És ezt nehéz levetkőzni. Félek mások kritikájától, de valahogy eddig is túléltem, ezután is menni fog! Ráadásul most már van valaki, aki segítsen ebben, és "együtt teszünk mindenki véleményére", ahogy Ő fogalmazott. Hálás vagyok, amiért Őt magam mellett tudhatom, habár már öt éve ismerem, igazán csak most kezdem ismerni. Vele kezdődött meg nyár elején a változás, az új fejezet.
Azt hiszem, az évek során erőssé váltam, vagy legalább is megtanultam, hogyan mutassam magam annak a külvilág számára. A visszajelzések ezt mutatják.
Látjátok, hogy még is mennyire fontos mások véleménye? Na persze nem azt mondom, hogy függjetek ezektől, csak, hogy milyen jól tud esni, ha a környezeted megerősít valamiben. Például, hogy jó úton haladsz a változás, fejlődés felé. A pozitív, építő kritikát mindig el kell fogadni, meg kell fogadni, a többire pedig nem szabad figyelni, mert az nem szívből jön, azt azért kapja az ember, hogy az önbizalma csorbuljon. Negatív kritikát csak is rossz emberektől kaphatunk, akiket fel kell tudni ismerni és ki kell zárni az életünkből.
És megint kezdődhet az idegeskedés... Tegnap egy kissé nehézkesen ment a beiratkozás, a végére már úgy éreztem, mindjárt kidobom az ablakon a számítógépet. Két hónapja nem éreztem így, most kiderült, hogy ezen is változtatnom kell még. Hosszú a teendők listája, és úgy érzem egyre hosszabb lesz... De ki kell tartani, senki sem mondta, hogy az Élet egy könnyű utazás lesz!

Hála és Áldás ^^

Vagy is az első köszönetnyilvánítás!

Nagyon hálás vagyok, amiért mostanában ilyen sokan kértetek tőlem cserét. Ez azt jelenti, hogy egyre többen találtok rá kicsiny világomra, és talán egy párotok tetszését el is nyeri. Ezért igazán boldog vagyok!

Igyekszem minél gyakrabban hozni a bejegyzéseket, még egy hónapig majd nem teljesen szabad vagyok, aztán szeptember 7-től fogalmam sincs, hogy fog alakulni az életem...

Egyenlőre viszont még nyár van, élvezzétek ki az utolsó pár hetet, legyetek boldogok, töltsetek nagyon sok időt a szabadban, találjatok rá Önmagatokra és a Belső békétekre. Egyszóval tegyétek, ami boldoggá tesz titeket!

Oh, és ami a legfontosabb:Éljetek a Jelenben!

Ezt szerintem sokan félreértelmezik, ugyan is ez nem abból áll, hogy minden pillanatban őrültségeket csinál az ember, csak annyit jelent, hogy ne gondoljatok a problémákra. Szeptembertől kezdődik a fősuli? Hol van az még... Nemsokára lejár a koleszos jelentkezés határideje és nem tudod, hogy bekerülsz-e? Ha úgy kell lenni, úgy is sikerül...

Szóval most még itt a nyár, a 40 fok, így ne hagyjátok, hogy a gondok legyűrjenek Titeket!

Hajrá, hajrá!^^

Nagy találkozások, elfeledett dolgok

Ma egy nagyon érdekes dolog történt velem, amit úgy gondoltam, érdemes megosztanom Veletek.

Pár barátommal a Balatonon töltöttük a napot. Egy igazán kellemes kis nap volt, a végére nagyon elfáradtunk mindannyian. Hazafelé egy hosszú, unalmas, egyedül töltött vonatút várt rám. De mint később kiderült, azért a mai napnak is több értelme volt.
Többször is át kellett szállnom, köszönhetően kicsiny hazánk remek közlekedési útvonalainak, ráadásképp majd’ egy órát várhattam a következő vonatra. Egy Isten háta mögötti kis faluban volt az első csatlakozásom, és mivel már jártam erre, tudtam, hogy nagyon fogok unatkozni. De még sem így történt…
A vonatról többen is leszálltunk, de mindenki ment a saját dolgára, én pedig helyet foglaltam a vasúti épület előtt egy padon. A vonat már elment, a vasútállomás meg teljesen kiürült engem és két másik személyt kivéve. Az egyik a kedves kalauz bácsi volt, a másik pedig egy fiatal lány. Körülbelül velem egyidős lehetett, talán pár évvel idősebb, és egy csöppet elvarázsoltnak tűnt. De szimpatikusnak találtam. Hatalmas hátizsák volt a hátán, ebből tudtam elsőre, hogy fesztiválra megy.
-Te is Ozorára mész?-kérdezte, miközben lepakolt mellém a padra.
Én csak egy rövid nem válasszal és egy kedves mosollyal válaszoltam. Ő pedig felfedezőútra indult. Fel-alá sétálgatott a vágányok között, és sok mindent alaposan megfigyelt, majd visszatért mellém.  Olyan természetesnek tűnt, ha lett volna nálam fényképezőgép, biztos megörökítem pár képben.
A vasutas szoba épp a pad mellett állt, a lány pedig beállt az ajtóba, ahol kellemes zene hallatszott ki. Meditációs zene. Írt is valamit egy kis füzetbe. Úgy éreztem, rokonlélek, így hát muszáj volt megszólítanom.
A következő egy órát végig beszélgettük és igazán kellemes volt. Elmesélte, hogy először el sem akart indulni, de ott azon a nyugodt helyen, a meditációs zenét hallgatva és a segítőkész kalauzzal beszélgetve úgy érzi, még is volt értelme elindulnia. Megjegyezte, hogy milyen nyugodt az a vasútállomás, nagyon elnyerte a tetszését. Minden apró kis szépségnek örült, és folyamatosan mosolygott. Jókedve hamar átragadt rám is.
Sosem mertem így szóba elegyedni vadidegen emberekkel, de ő valahogy vonzott. Úgy éreztem, muszáj vele beszélnem. Rengeteg dolgot mondott, ami megragadt a fejemben, amiket alaposan átgondoltam. Sok mindenben egyetértettünk, így nem volt nehéz beszédtémát találnunk. Végül, mikor elérkezett a búcsú, megbeszéltük, ha úgy van, még találkozunk. Egy gyors ölelés, és már ment is a vonatom.

Hát így történt ez a kis kalandom. Igazán semmiség, de még is, valahogy fontosnak érzem. Talán ezt hívják nagy találkozásnak? Biztosan volt valami lényeges dolog benne, egyébként meg sem történt volna, nem igaz?
Pesti lány, azt hiszem, így nagyon élvezte a természet látványát, a hatalmas csöndet körülöttünk. Rájöttem, hogy mostanában egy percre sem pihentem meg, csak pörögtek körülöttem a történések, még csak felfogni sem volt időm. Így meglepő volt számomra az a nyugalom. Ha másra nem is, legalább arra jó volt ez az egy óra, hogy tudatosodjon bennem, muszáj néha lassítani, kiszállni a mindennapokból, és csak úgy magamban lenni, magamra összpontosítani. Kiülni egy csöndes helyre, ahol semmi mást nem lehet hallani a bogarakon és a saját gondolataimon kívül.

Ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen az emberek élete, szerintem ez elengedhetetlen. A legtöbben már elfelejtettük, milyen is például csak ülni és a csillagokat nézni, vagy ahogy a szél fújja a búzatáblát, a méhek röpködnek körülöttünk. Kell néha egy pár perc, ami csak azzal telik, hogy magunk elé révedünk. Meditálunk. Ugyan is az nem csak abból áll, hogy az ember zengeti az OM-ot. Mindenki úgy tegye, ahogy neki a legmegnyugtatóbb.
Szóval ne higgyétek, hogy önzőség, hetente legalább egy órára meneküljetek el a tömegből, a zajból és élvezzétek a Nyugalmat…

Én is szép vagyok!

Pár napja egy ismerőssel folytatott beszélgetés alkalmával egyik mondata megragadt az elmémben:
-Te egy olyan személy vagy, aki tudja, hogy szép...
Kissé meglepett ez a kijelentés. Tényleg így lenne? A legtöbb ember azt mondaná: Áh, dehogy vagyok szép! De igazából én ezzel nem értek egyet. Már mint... Igen, én tudom, hogy szép vagyok! És most sokan az X jelecske felé közelítetek a kurzorral...

Akár hiszitek, akár nem, ez nem a nagyképűség jele. Szerintem MINDENKI úgy gyönyörű ahogy van!  Ez most közhelynek hangzik, de így van. Hiába akar mindenki vékonyabb, magasabb, divatosabb lenni, a saját lényét gyökerestől nem tudja megváltoztatni.

Mostanában még a csapból is az folyik, hogy akkor vagy tökéletes, ha 180 cm magas és 45 kg vagy. Na ez röhejes! Azok a "nők", akik így néznek ki (és nem természet adta szépségük ezek a méretek) szerintem nem túl vonzóak. És higgyétek el, ezzel a pasik is egyet értenek.
Én a 157 cm-emmel és a többi kis méretemmel úgy nézek ki, mint egy 14 éves... Nagyon sokáig zavart, de mára már elfogadtam, és szeretem, hogy mindig fiatalabbnak néznek. Pár tíz év múlva ez még előnyömre fog válni.^^
Ha valaki tisztában van az előnyeivel és a hátrányaival, tud rajtuk alakítani és el tudja magát fogadni olyannak, amilyen. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy akkor most mindenki kezdjen bele a teljes alakformálásba, ruhatár átalakításba és hasonlók, hanem oda akarok kilyukadni, hogy mérd fel a terepet. Vagy is: gondolkodj el rajta, hogy mi az amit szeretsz magadon és azt hangsúlyozd ki.

Mindenki azt mondja, hogy a belső tulajdonságok a legfontosabbak. És ezzel én is egyet értek, de ha a külsőddel nem vagy elégedett, azt a körülötted lévők is érezni fogják, és így még csak esélyük sem lesz arra, hogy a belsőd megismerjék. "Külső megfog, belső megtart." Ismerős, ugye?

Milyen vagy valójában?

Ezt a kérdést bizonyára már mindenki feltette magának.
És sikerült megtalálni rá a választ? Én azt mondanám, hogy nem... Erre a kérdésre szerintem igazán nincs is válasz. Hiszen milyen tükörrel nézhetnénk magunkat, hogy rájöjjünk? Amit Te látsz magadból abban a bizonyos tükörben, az minden egyes perccel változhat. A hangulatodtól függ. A barátaid talán megmondják, hogy ők milyennek látnak, de az sem az igazi, hiszen ők sosem fognak megbántani, mindig próbálnak enyhe választ adni. A családod sem a megfelelő préda arra, hogy ezt a kérdést feltedd, hiszen ők meg elfogultak veled kapcsolatban. Hát akkor mi a teendő?

Nézz magadba!
Túl egyszerű? Pedig szerintem ez a megoldás. De ezt sem csak úgy egy röpke pillanat alatt, vagy mikor épp egy mélypontot élsz meg és mindent borúsnak látsz. Hanem mikor úgy érzed, meg akarod találni Önmagad. Csak ülj le és koncentrálj. Gondold végig, hogyan viselkedsz egy-egy adott szituációban, hogyan reagálsz a dolgokra. Gondolj bele, hogy a társaid milyennek láthatnak. És képzeld el, hogy milyen is szeretnél lenni!
Sajnos be kell valljam, ezt már én is nagyon rég tettem meg...Pedig talán mindennapos tettnek kéne lennie.

Tavaly ilyenkor úgy éreztem, rátaláltam Önmagamra. Hihetetlenül hangzik, igaz? Pedig volt egy időszak, mikor tényleg azt hittem, olyan vagyok, amilyenné válni szerettem volna. De sajnos ez nagyon hamar elmúlt. Pár héttel később, észrevettem, hogy megint önzővé váltam. Csak a saját problémáim, a magányom érdekelt. De ez akkor le sem esett.
Aztán két hónappal ezelőtt kaptam egy pár visszajelzést, amik nagyon jól estek. Pozitív, vidám személyiség vagyok. Ez volt mindnek a lényege. Elmondhatatlanul jól estek, és nagyon boldog lettem tőle. Mindig is arra vágytam, hogy ha az emberek rám gondolnak ez jusson eszükbe: A lány akinek mindig ott a kezében egy könyv, és bármikor, bárkinek segít, szívesen ad tanácsot. Vagy csak meghallgat.
De ez így sajnos nem teljesen igaz. Még mindig önzőnek érzem magam. De azt hiszem, ez sajnos egy alapvető emberi tulajdonság. Sokan gondolhatjátok most, hogy márpedig én nem vagyok az. Pedig hiába tagadjuk, igen is ott van bennünk, még ha nagyon kis részben is. Hiszen bármit is szeretnénk tenni, legtöbb esetben rögtön az jut eszünkbe: ez nekem megéri? Milyen hatással lesz rám?
Nos, nekem az egyik célom most, hogy ezt elhagyjam. Hogy megszabaduljak a negatív tulajdonságaimtól (bár teljesen ez sosem fog sikerülni).
Így hát készítek egy listát. Felírom mind azt, amit negatívnak gondolok magamban. Nyugodtan légy kemény önmagaddal! Írd fel minden apróbb és legeslegnagyobb hibád, hiszen így tudsz fejlődni. Könnyebb lesz a lelked és egyszerűbben tudod elhagyni őket.
Pl.: lusta vagyok, önző, néha pesszimista stb...
És ha ez meg van, jöhetnek azok amiket SZERETEK önmagamban. Ne legyetek szégyenlősek, elfogultak, semmi esetre se jusson eszetekbe, hogy ez helytelen, nem lehetek ennyire egoista. Mert ez nem tesz Minket ilyenné. Az első lépés, hogy elfogadd magad, hogy rájöjj milyen is vagy valójában az, ha megszereted magad. Az persze nem baj, ha mindig lesz egy-két tulajdonságod, amin csiszolni szeretnél, hiszen így legalább még tökéletesebb lehetsz. Mindig tudsz magasabb szintre lépni. De az nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a pozitív oldalunkkal.
Szóval kezdjük ezzel: szeretek olvasni, ábrándozni, jó vagyok mások meghallgatásában, szeretem a gyerekeket stb... Ilyen egyszerű kis "semmiségekre" kell gondolni.
Ha ezzel is megvagyunk, tegyük ki egy jól látható helyre és minden nap olvassuk el! Egy idő után észre fogjuk venni, hogy odafigyelünk magunkra. A negatív tulajdonságok elhalványulnak, a pozitívak előtérbe kerülnek.
Az viszont nagyon fontos, hogy a negatív oldalt a mélypontos napokon NE OLVASGASSUK! Ebben az esetben csak még rosszabbul fogjuk magunkat érezni, így hát ilyenkor csak és kizárólag a pozitív oldalra koncentráljunk!
Ilyen egyszerű.^^

Nem egy egyszerű út, de hiszem, hogy bárki képes rá, csak kitartónak kell lenni. Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy folyamatosan ostorozzák magukat. "Hülye vagyok." "Ez nekem úgy sem sikerül." "Nem vagyok elég jó hozzá." Ennek mi értelme?
Persze, mindig lesz olyan részünk, amit nem tudunk teljesen elfogadni, de mint írtam:így legalább mindig lesz min csiszolni!

Oh, és még ami nagyon fontos...Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz. Ennek egyszerűen semmi értelme, hiszen nem vagyunk egyformák. De ez az egyik szépsége az Életnek...

Egy korszak vége…

Igen, jól látjátok!

Kb. egy év kihagyás után visszatérni látszok. És hogy mi ösztönzött erre?

Nos, első sorban, mondjuk az, hogy vége a gimis éveimnek, ezáltal majdnem két hónapig szabad vagyok! Ye!;)
Kicsit furcsa érzés, bár még nem fogtam fel igazán. Még mindig abban a tudatban vagyok, hogy szeptember 1-től ugyan úgy folytatódik minden. Pedig totálisan megváltozott/meg fog változni az életem. A meglepő az, hogy ez a folyamat már most beindult, de erről majd később…
Egy hónappal ezelőtt, még nagyban készültem az érettségijeimre, nagyon be voltam parázva.  Na jó, annyira még sem. Ez az egész izgulós téma nem az én stílusom. Persze, azért volt bennem egy kis feszültség, hogy mi van, ha még sem sikerül úgy, mint kéne, de azért nem rágtam tövig a körmeimet .

Sosem értettem, hogy mi értelme ennyire izgulni valami miatt. Ha eléggé fontos neked úgy is rendesen felkészülsz rá, ha meg nem, meg sem érdemled, hogy sikerüljön! Különben is, az izgalom lehet, csak ront a helyzeten. Persze egy kevés azért nem árt, hiszen így még jobban az adott dologra tudsz fókuszálni, de nem szabad túlzásba vinni! Szóval csak mély levegő és nyugi!

Ezt is túléltük! A ballagásra úgy készültem, hogy végig bőgőm az egészet, mivel ilyen kis érzékeny lelkű vagyok. De kár volt „félnem”. Ez a rendezvény is hű maradt az osztályunkhoz. Tipikus MI volt az egész: kapkodós, össze-visszaság. De jó volt a hangulat, ahogy a banketten is (de ez maradjon csak meg nekem/nekünk).
A lényeg a lényeg, véget ért egy öt éve tartó időszak az életemből, és rengeteg sok szép és kevésbé szép emlékkel zárhatom. A társaság, az osztály és a többi ott tanuló diák nagyon fog hiányozni, és az a legszörnyűbb, hogy tudom, a fősulin nem lesz ilyen családias baráti köröm, mint itt volt.

Ennyit a múltról, most jöjjön a következő indok:
Valahogy kedvet kaptam újra az íráshoz. Eszembe jutott, hogy miért is kezdtem el ezt a blogot-> hogy megmutassam Nektek a Fényt az alagút végén!
Úgy érzem, mostanra nagyjából sikerült elérnem egy részét annak, amit szerettem volna: az embereknek, ha rám gondolnak, először az jusson rólam eszükbe, hogy egy pozitív személyiség vagyok. Erről az utóbbi pár

hétben megerősítést kaptam, ami nagyon jól esett.
Szóval úgy gondoltam, miért is ne próbálhatnám meg újból? Talán most végre sikerül rákapnom az ízére és nem téríti el semmi a figyelmem, megmarad a kitartásom.

Szeretek írni, már mint a fejemben…A lustaságot még  nem sikerült legyűrnöm, így az a sok történet még mindig csak a fejemben létezik, a nyomtatott változat még várat magára (remélhetőleg már nem sokat). Tehát, újult erővel most újra megpróbálom! :D

Na és a blog…
Azt hiszem, elkélne egy kis felújítás, átrendezés, témaváltás stb… Úgy hogy még mindig a türelmeteket kérem (ha egyáltalán nyomon követ valaki), és ha bármi kérdésetek, óhaj-sóhaj lenne, nyugodtan keressetek fel, ahogy csak tudtok!^^