Én is szép vagyok!

Pár napja egy ismerőssel folytatott beszélgetés alkalmával egyik mondata megragadt az elmémben:
-Te egy olyan személy vagy, aki tudja, hogy szép...
Kissé meglepett ez a kijelentés. Tényleg így lenne? A legtöbb ember azt mondaná: Áh, dehogy vagyok szép! De igazából én ezzel nem értek egyet. Már mint... Igen, én tudom, hogy szép vagyok! És most sokan az X jelecske felé közelítetek a kurzorral...

Akár hiszitek, akár nem, ez nem a nagyképűség jele. Szerintem MINDENKI úgy gyönyörű ahogy van!  Ez most közhelynek hangzik, de így van. Hiába akar mindenki vékonyabb, magasabb, divatosabb lenni, a saját lényét gyökerestől nem tudja megváltoztatni.

Mostanában még a csapból is az folyik, hogy akkor vagy tökéletes, ha 180 cm magas és 45 kg vagy. Na ez röhejes! Azok a "nők", akik így néznek ki (és nem természet adta szépségük ezek a méretek) szerintem nem túl vonzóak. És higgyétek el, ezzel a pasik is egyet értenek.
Én a 157 cm-emmel és a többi kis méretemmel úgy nézek ki, mint egy 14 éves... Nagyon sokáig zavart, de mára már elfogadtam, és szeretem, hogy mindig fiatalabbnak néznek. Pár tíz év múlva ez még előnyömre fog válni.^^
Ha valaki tisztában van az előnyeivel és a hátrányaival, tud rajtuk alakítani és el tudja magát fogadni olyannak, amilyen. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy akkor most mindenki kezdjen bele a teljes alakformálásba, ruhatár átalakításba és hasonlók, hanem oda akarok kilyukadni, hogy mérd fel a terepet. Vagy is: gondolkodj el rajta, hogy mi az amit szeretsz magadon és azt hangsúlyozd ki.

Mindenki azt mondja, hogy a belső tulajdonságok a legfontosabbak. És ezzel én is egyet értek, de ha a külsőddel nem vagy elégedett, azt a körülötted lévők is érezni fogják, és így még csak esélyük sem lesz arra, hogy a belsőd megismerjék. "Külső megfog, belső megtart." Ismerős, ugye?

Milyen vagy valójában?

Ezt a kérdést bizonyára már mindenki feltette magának.
És sikerült megtalálni rá a választ? Én azt mondanám, hogy nem... Erre a kérdésre szerintem igazán nincs is válasz. Hiszen milyen tükörrel nézhetnénk magunkat, hogy rájöjjünk? Amit Te látsz magadból abban a bizonyos tükörben, az minden egyes perccel változhat. A hangulatodtól függ. A barátaid talán megmondják, hogy ők milyennek látnak, de az sem az igazi, hiszen ők sosem fognak megbántani, mindig próbálnak enyhe választ adni. A családod sem a megfelelő préda arra, hogy ezt a kérdést feltedd, hiszen ők meg elfogultak veled kapcsolatban. Hát akkor mi a teendő?

Nézz magadba!
Túl egyszerű? Pedig szerintem ez a megoldás. De ezt sem csak úgy egy röpke pillanat alatt, vagy mikor épp egy mélypontot élsz meg és mindent borúsnak látsz. Hanem mikor úgy érzed, meg akarod találni Önmagad. Csak ülj le és koncentrálj. Gondold végig, hogyan viselkedsz egy-egy adott szituációban, hogyan reagálsz a dolgokra. Gondolj bele, hogy a társaid milyennek láthatnak. És képzeld el, hogy milyen is szeretnél lenni!
Sajnos be kell valljam, ezt már én is nagyon rég tettem meg...Pedig talán mindennapos tettnek kéne lennie.

Tavaly ilyenkor úgy éreztem, rátaláltam Önmagamra. Hihetetlenül hangzik, igaz? Pedig volt egy időszak, mikor tényleg azt hittem, olyan vagyok, amilyenné válni szerettem volna. De sajnos ez nagyon hamar elmúlt. Pár héttel később, észrevettem, hogy megint önzővé váltam. Csak a saját problémáim, a magányom érdekelt. De ez akkor le sem esett.
Aztán két hónappal ezelőtt kaptam egy pár visszajelzést, amik nagyon jól estek. Pozitív, vidám személyiség vagyok. Ez volt mindnek a lényege. Elmondhatatlanul jól estek, és nagyon boldog lettem tőle. Mindig is arra vágytam, hogy ha az emberek rám gondolnak ez jusson eszükbe: A lány akinek mindig ott a kezében egy könyv, és bármikor, bárkinek segít, szívesen ad tanácsot. Vagy csak meghallgat.
De ez így sajnos nem teljesen igaz. Még mindig önzőnek érzem magam. De azt hiszem, ez sajnos egy alapvető emberi tulajdonság. Sokan gondolhatjátok most, hogy márpedig én nem vagyok az. Pedig hiába tagadjuk, igen is ott van bennünk, még ha nagyon kis részben is. Hiszen bármit is szeretnénk tenni, legtöbb esetben rögtön az jut eszünkbe: ez nekem megéri? Milyen hatással lesz rám?
Nos, nekem az egyik célom most, hogy ezt elhagyjam. Hogy megszabaduljak a negatív tulajdonságaimtól (bár teljesen ez sosem fog sikerülni).
Így hát készítek egy listát. Felírom mind azt, amit negatívnak gondolok magamban. Nyugodtan légy kemény önmagaddal! Írd fel minden apróbb és legeslegnagyobb hibád, hiszen így tudsz fejlődni. Könnyebb lesz a lelked és egyszerűbben tudod elhagyni őket.
Pl.: lusta vagyok, önző, néha pesszimista stb...
És ha ez meg van, jöhetnek azok amiket SZERETEK önmagamban. Ne legyetek szégyenlősek, elfogultak, semmi esetre se jusson eszetekbe, hogy ez helytelen, nem lehetek ennyire egoista. Mert ez nem tesz Minket ilyenné. Az első lépés, hogy elfogadd magad, hogy rájöjj milyen is vagy valójában az, ha megszereted magad. Az persze nem baj, ha mindig lesz egy-két tulajdonságod, amin csiszolni szeretnél, hiszen így legalább még tökéletesebb lehetsz. Mindig tudsz magasabb szintre lépni. De az nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a pozitív oldalunkkal.
Szóval kezdjük ezzel: szeretek olvasni, ábrándozni, jó vagyok mások meghallgatásában, szeretem a gyerekeket stb... Ilyen egyszerű kis "semmiségekre" kell gondolni.
Ha ezzel is megvagyunk, tegyük ki egy jól látható helyre és minden nap olvassuk el! Egy idő után észre fogjuk venni, hogy odafigyelünk magunkra. A negatív tulajdonságok elhalványulnak, a pozitívak előtérbe kerülnek.
Az viszont nagyon fontos, hogy a negatív oldalt a mélypontos napokon NE OLVASGASSUK! Ebben az esetben csak még rosszabbul fogjuk magunkat érezni, így hát ilyenkor csak és kizárólag a pozitív oldalra koncentráljunk!
Ilyen egyszerű.^^

Nem egy egyszerű út, de hiszem, hogy bárki képes rá, csak kitartónak kell lenni. Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy folyamatosan ostorozzák magukat. "Hülye vagyok." "Ez nekem úgy sem sikerül." "Nem vagyok elég jó hozzá." Ennek mi értelme?
Persze, mindig lesz olyan részünk, amit nem tudunk teljesen elfogadni, de mint írtam:így legalább mindig lesz min csiszolni!

Oh, és még ami nagyon fontos...Ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz. Ennek egyszerűen semmi értelme, hiszen nem vagyunk egyformák. De ez az egyik szépsége az Életnek...

Egy korszak vége…

Igen, jól látjátok!

Kb. egy év kihagyás után visszatérni látszok. És hogy mi ösztönzött erre?

Nos, első sorban, mondjuk az, hogy vége a gimis éveimnek, ezáltal majdnem két hónapig szabad vagyok! Ye!;)
Kicsit furcsa érzés, bár még nem fogtam fel igazán. Még mindig abban a tudatban vagyok, hogy szeptember 1-től ugyan úgy folytatódik minden. Pedig totálisan megváltozott/meg fog változni az életem. A meglepő az, hogy ez a folyamat már most beindult, de erről majd később…
Egy hónappal ezelőtt, még nagyban készültem az érettségijeimre, nagyon be voltam parázva.  Na jó, annyira még sem. Ez az egész izgulós téma nem az én stílusom. Persze, azért volt bennem egy kis feszültség, hogy mi van, ha még sem sikerül úgy, mint kéne, de azért nem rágtam tövig a körmeimet .

Sosem értettem, hogy mi értelme ennyire izgulni valami miatt. Ha eléggé fontos neked úgy is rendesen felkészülsz rá, ha meg nem, meg sem érdemled, hogy sikerüljön! Különben is, az izgalom lehet, csak ront a helyzeten. Persze egy kevés azért nem árt, hiszen így még jobban az adott dologra tudsz fókuszálni, de nem szabad túlzásba vinni! Szóval csak mély levegő és nyugi!

Ezt is túléltük! A ballagásra úgy készültem, hogy végig bőgőm az egészet, mivel ilyen kis érzékeny lelkű vagyok. De kár volt „félnem”. Ez a rendezvény is hű maradt az osztályunkhoz. Tipikus MI volt az egész: kapkodós, össze-visszaság. De jó volt a hangulat, ahogy a banketten is (de ez maradjon csak meg nekem/nekünk).
A lényeg a lényeg, véget ért egy öt éve tartó időszak az életemből, és rengeteg sok szép és kevésbé szép emlékkel zárhatom. A társaság, az osztály és a többi ott tanuló diák nagyon fog hiányozni, és az a legszörnyűbb, hogy tudom, a fősulin nem lesz ilyen családias baráti köröm, mint itt volt.

Ennyit a múltról, most jöjjön a következő indok:
Valahogy kedvet kaptam újra az íráshoz. Eszembe jutott, hogy miért is kezdtem el ezt a blogot-> hogy megmutassam Nektek a Fényt az alagút végén!
Úgy érzem, mostanra nagyjából sikerült elérnem egy részét annak, amit szerettem volna: az embereknek, ha rám gondolnak, először az jusson rólam eszükbe, hogy egy pozitív személyiség vagyok. Erről az utóbbi pár

hétben megerősítést kaptam, ami nagyon jól esett.
Szóval úgy gondoltam, miért is ne próbálhatnám meg újból? Talán most végre sikerül rákapnom az ízére és nem téríti el semmi a figyelmem, megmarad a kitartásom.

Szeretek írni, már mint a fejemben…A lustaságot még  nem sikerült legyűrnöm, így az a sok történet még mindig csak a fejemben létezik, a nyomtatott változat még várat magára (remélhetőleg már nem sokat). Tehát, újult erővel most újra megpróbálom! :D

Na és a blog…
Azt hiszem, elkélne egy kis felújítás, átrendezés, témaváltás stb… Úgy hogy még mindig a türelmeteket kérem (ha egyáltalán nyomon követ valaki), és ha bármi kérdésetek, óhaj-sóhaj lenne, nyugodtan keressetek fel, ahogy csak tudtok!^^